Az A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Újsága
Tatárlaka titka 6. (befejező rész)
Végül saját elgondolásomat, következtetésemet szeretném ismertetni.
Megközelítőleg félszáz értelmezést gyűjtöttem össze a tatárlakai leletegyüttesről. Két-három kivételtől eltekintve értékes gondolatokkal járulnak hozzá a múlt homályának szétoszlatásához. Véleményemmel azonban egyikükhöz sem tudok csatlakozni, mert a korongot legtöbben környezetéből kiragadva, mint független tárgyat és nem mint egy 7-8000 éves temetkezés részét vizsgálták. Csak kevesen kapcsolták a má-sik két táblácskához és még kevesebben a sírban elhelyezett ősünk személyéhez.
A sír, benne ősünk maradványaival és tárgyaival egy szent egység, az ősi temetkezési rendnek megfelelően. Ha ebből kiragadva, a többitől függetlenül mondunk véleményt ennek a szent egységnek valamely részéről, darabjáról, akkor megbomlik a rend és tévesen, vagy töredékesen érkezik hozzánk az üzenet, amellyel Ősanyánkat szerető közössége az újjászületés felé vezető útjára bocsátotta.
Amikor a táblák készültek, 7-8000 évvel ezelőtt, a Föld lakói közül még csak a mi Kárpát-medencei elődeink tudtak írni, olvasni.
Nem tudhatjuk bizonyosan, hogy írásukat hány jégkorszakon és természeti katasztrófán mentették át sok tíz- és százezer évvel ezelőttről. Abban sem lehetünk biztosak, hogy itt alkották meg ezen a bolygón, vagy Csaba királyfi egyik ősapja hozta „csillagösvényen“. Az viszont bizonyos, hogy ez egy tökéletes, anyanyelvünk minden hangjának megfelelő, könnyen tanulható betűkészlet, amelyet bármilyen anyagra, bármilyen körülmények között fel lehet vinni. Ez a betűkészlet, ez az „abc“ a következő 30, vagy 32 betűből áll:
Az ősi betűsorrend biztosan nem ez volt!
Pontos J-nk nem volt, ez a Nagy Rovásbot tanúsága szerint az Í-ből rontódott át J-vé. Hang-tanilag is felesleges, hiszen mindkét betű ugyanazt a kemény szájpadon képzett réshangot jelöli. Ennek bizonyítása majd egy másik tanulmány tárgyát képezi.
A kutatók általában úgy vélekednek, hogy a betűírások a képírásból fejlődtek ki. Rovásírásunk esetében ez nem így van. A magyarok elődei már beláthatatlan ősidők, de legalább 25000 év óta az előbb bemutatott egy hanghoz egy betűt társító ábécé birtokosai voltak. Ez a 25000 év a franciaországi Mas d’Azili írásjeles festett kövek megközelítő életkora. Ugyanebből az időszakból származik az ún. Lausell-i Vénusz (mészkő dombormű, Franciaország), amelynek jobb csípőjén egy bevésett rovás T betű látható. Merészebb képzelettel a kezében tartott bölényszarvon egyéb rovásjeleket fedezhetünk fel.
Az utolsó jégkorszak után, körülbelül 7-8 000 évvel ezelőtt elődeink kidolgoztak a Föld még írni nem tudó lakói számára egy képi jelrendszert is. Ezt a kutatók a tatárlakai lelettel kapcsolatban úgy emlegetik, mint sumér képírást. Ez azért pontatlan, mert tudjuk, hogy a Mezopotámiában talált hasonló képjelek 1000-1500 évvel fiatalabbak a Kárpát-medenceieknél, tehát helyesebb ezt Kárpát-medencei képírásnak nevezni.
Ezt a képírást azért hozták létre elődeink, mert a még írni-olvasni nem tudó népeknek szükségük volt egy általánosan használható kifejező eszközre, amely olyan egységes volt, mint ma a közlekedési táblák. Ezt a Föld legtöbb akkori lakója tudta értelmezni, hiszen töredékei mindenütt megtalálhatók az újkőkori emlékek között.
Az átmeneti kőkorban és az újkőkorban a népsűrűség igen alacsony volt, ez megkönnyítette a „tanítók“ munkáját. Ezzel a képírással őseink feljegyzéseket, emlékeztetőket készít- hettek „tanítványaik“ számára és a „tanítványok“ is önmaguk, társaik, „tanítóik“ számára.
Miután elődeink körülbelül időszámításunk előtt 7000 és 4000 között elterjesztették ezt a képírásos rendszert, amellyel mintegy előkészítették a talajt a betűírás számára, elkezdték a meghatározhatatlan ősidőkből származó 30 vagy 32 betűs ábécéjüknek változatait elkészíteni és az „érdeklődőknek“ kiosztani.
Ezeket a változatokat a mai erdélyi Tordos területén, a Maros partján lévő telepen készítették, mint ahogy ezt Torma Zsófia tízezret is meghaladó számú rovásjeles korongjai bizonyítják. (És még mennyi lehet a földben!!!!)
Ezekkel az ábécé változatok-kal ismét elindultak tanítani, ugyanúgy ahogy ezer-kétezer évvel azelőtt a képírással tették. Voltak olyan népek, akik maguk jöttek el a betűkért. Kállay Ferenctől tudjuk (Pogány magyarok vallása, 1861 – Hasonmás kiadás, Püski), hogy a pelazgok 16 szkíta betűt vittek le Görögországba. Tehát őseinknek ez a tanító tevékenysége még a szkíta korban is folytatódott.
Az ősi, eredeti, 30 vagy 32 betűs jelkészletet és hangértékeit azonban mindvégig megőrizték Kárpát-medencei utódaik számára. Ez együtt, ezekkel a hangértékekkel csak itt maradt fenn. Bizonyítja ezt a germán runa írás is. A szkíták vagy hunok adták át ennek jeleit, mégpedig úgy, hogy 24 runa jelből 13 formailag azonos a mi betűinkkel, hangértékük azonban teljesen más. Ugyanígy a régi görög ábécéből (amely 23 betűs) 12 formailag egyezik rovásbetűinkkel, közülük hangértékben csak az A betű azonos.
Őseink elkápráztató ötletességgel alkották meg az írásjelek és írásmódok változatait, majd nemes önzetlenséggel és bizonyára nem kis fáradozással adták tovább. Mindegyik továbbadott ábécé tartalmazott több-kevesebb elemet a 30 vagy 32 betűs Kárpát-medencei ábécéből és ezzel utalt eredetére. A teljes minta azonban csak a mi betűinkből és a hozzájuk tartozó hangértékekből áll össze. Ezt ma székely-magyar rovásírásnak nevezzük. Fontos bizonyíték ez arra, hogy felmérhetetlen ősidők óta mindig is itt éltek a magyarok elődei, ezért mondhatjuk azt, hogy ez az írás birtoklevelünk a Kárpát-medencére. Azt, hogy a magyar a világ legrégibb nyelve, felvetette már a 19. században Horvát István (1774-1846) történész, filológus. A Tamana tudósai is ezt vallják, valamint Magyar Adorján néprajzkutató (1887-1978) és Badiny Jós Ferenc sumerológus is. Dr. Molnos Angéla nyelvész professzortól kaptam azt az adatot, hogy Táncsics Mihály több év-tizedes kutatómunkával könyvet írt A legősibb nyelv a magyar címmel, amelyet azonban szorgos kezek eltüntettek.
Az eredeti leleteket nem volt módunkban megtekinteni és lemérni az előzőekben már ismertetett ok miatt. A Kolozsvári Múzeumban vásárolt, pontosnak nevezett másolatok méretei: a korong átmérője 5,5 cm, vastagsága 1,5 cm. A furatos, képiratos tábla szélessége szintén 5,5 cm, magassága 2,5 cm, vastagsága 0,5 cm. A furat nélküli állatalakos tábla 4,7 cm széles, 3,0 cm magas, és 0,8 cm vastag. Mint látjuk a három mérés eredménye nagy mértékben eltér. S mivel mind Vlasszáról, mind a francia Massonról fel kell tételeznünk, hogy néhány kis méretű tárgyat meg tudtak mérni, bizonyosak lehetünk abban, hogy nem ugyanazok voltak a kezükben. Nem tudhatjuk tehát, hogy a németországi vizsgálatok végén az eredeti leletek kerülnek-e vissza a múzeumba.
A másolat korong súlya 70 gramm. Vlassza és Masson adatai vastagabb korongra utalnak, amelynek súlya könnyen elérhette a 100 grammot is. Zsinórral felpróbáltam a másolat ko-rongomat. A súlya miatt csak állni, vagy feküdni lehet benne, járás, mozgás közben „mellbevágó“ élmény a hordása. Ebből következően sem szertartás közben, sem varázsamulettként, vagy díszítésként nem viselhették. Ennek személyes tartalma is ellentmond, ugyanis rajta egy újkőkori Ősanyánk életének utolsó szakaszát jelenítették meg.
A korongon a 30-32 betűs ábécénkből négy jel látható. Maga a korong és az azt négy részre osztó kereszt alkotják a rovásírás F betűjét, amely itt a Föld bolygót jelenti. A kereszt jelének ősi hitvilágunkban Ipolyi Arnold szerint is (Magyar Mythológia – Reprint, Európa Kiadó 1987) ördögűző és boszorkányűző szerepe van. Őseink tehát e keresztjel által is nyugalmat kívántak biztosítani az elhunyt számára.
A történet kezdetét a korong bal felső negyedének kis V jele mutatja, amely Nap jelkép, a Keleten feltűnő első napsugarakat és így a kezdetet is jelenti.
A következő jel a rovásírás Z betűje, az elhunyt vezetéknevének első betűje, a nemzetségé, a családé, amelybe tartozott. A magyarok azért írják, mondják először vezetéknevüket, mert ezzel is megadják a tiszteletet elődeiknek és a családjuknak. Egyúttal azt is jelzik, hogy a család fontosabb önmaguknál, nem tolják önző módon előtérbe saját személyüket.
A következő jel a rovásírás NY betűje, az elhunyt keresztnevének első betűje. A judeo-keresztény naptárakban NY betűvel kezdődő név nincs, hiszen a szegényes latin ábécében 13 hangunkra, köztük az NY-re sem volt jel, amikor rákényszerítettek bennünket a használatára. Így Szegedi Csanád A magyar eredetű keresztnevek teljes tára című könyvéhez (Budapest 2002) fordultam segít-ségért, ahol 25 NY betűvel kezdődő női nevet találtam. Természetesen nem biztos, hogy Ősanyánk neve éppen ezek közül való volt.
A bal alsó negyed egy szomorú eseményről tanúskodik, azt írja le, hogyan halt meg a Z.NY. névjelű asszony. Lenyilazták, két nyílvessző ölte meg. A nyílvesszők alatt a negyedik rovásjel a Gy, a halált okozó személy, vagy nép nevének kezdőbetűje.
A korong jobb felső negyede egyfajta gyászjelentés. Mint láttuk, a fésű szerű rajz az esőt jelenti, korongunkon pedig azt, hogy megsiratták az elhunyt szeretett személyt, „hullott a könnyük, mint a záporeső“. A könnyhullatás kifejezéséből következően a fésű szerű jel alatt lévő rajzolatok a gyászolókra utalnak, a nagyobbak talán a gyermekeit, a kisebbek az unokáit jelentik.
A korong jobb alsó negyedében egy tűzhely, a tűz képi megfogalmazása látható, amely itt azt jelenti, hogy az elhunytat elhamvasztották. A jobb oldalon pedig egy Nap és Hold oltár áll, amely előtt a táltos és a hozzátartozók, a közösség tagjai búcsúztatták Ősanyánkat. Az oltár és fölötte a Holdsarlón pihenő Napkorong egy olyan ké-pet is szemünk elé vetít, mintha a távozó lélek még bíztatóan visszaintene nekünk, vagy felemelt karokkal megáldana bennünket. Hasonló alak látható Teleholdkor, szintén a Hold jobb alsó negyedében. A korongon tehát négy rovásbetű van, a többi jel a Kárpát-medencei képírás része. Őseink célja ezzel az volt, hogy bárki, bármikor talál rá a sírleletekre, értelmezni tudja.
A másik átfúrt táblácskával arról hagytak leírást az utókornak, hogy az elhunyt mivel töltötte életét. A két kis V jel a középső oszlopban van, ez a kezdet. A képen egy növény és egy ló feje látható, tehát növénytermesztéssel és állat-, főleg lótenyésztéssel foglalkozott. A bal oldalon felül három nyílvessző és több egymáson heverő állat kusza rajza van, ebből következik, hogy nem csak őt, hanem állatait is lenyilazták. A bal alsó sarokban egy rovás T betűt, vagy egy kis csikófejet látunk, két vonallal elhatárolva. Amennyiben T betű, akkor a támadást túlélő személy nevének kezdőbetűje. Mellette egy tároló edény, amely szorgalmas és takarékos személyiségre utal. Az épségben maradt edény és a kis csikó jelzik, hogy bár későn is, de segítség érkezett és legalább ezeket sikerült megmenteni.
A jobb oldali oszlopba egy halotti urnát rajzoltak, amelybe a felül két vonallal jelzett csontokat és a rovásírás K betűjéhez hasonlóan rajzolt tárgyat he-lyeznek, valószínű, hogy ez utóbbival ábrázolták az urnába tett táblácskákat. Ezen a táblán csak Kárpát-medencei képírás, és legfeljebb egy rovásbetű van.
Nézze meg a Magyar Tudományos Akadémia épületét
A harmadik, állatalakos tábla szintén a támadásra utal, de nem közvetlenül az elhunyt személyéhez kapcsolódik, hanem az ő népéhez. A korongot és az átfúrt táblácskát Ősanyánk nyakába helyezték temetésekor, mert róla szóltak, csak zsinórjuk elhamvadt. A harmadik tábla nincs átfúrva, jelzi, hogy nem az elhunyt nyakában volt. Megtudjuk belőle, hogy ősanyánk egy békés, nővényeket termesztő, állatokat tenyésztő, saját írással rendelkező, az írni-olvasni nem tudó más népekkel egy rendkívül kifejező, saját alkotású, képírás segítségével is kapcsolatot tartó, azokat tanító, szorgalmas és takarékos közösség tagja volt. Erre a közösségre tört rá az életfa bal oldalán, támadó helyzetben ábrázolt ördögi lény és népe, igyekezvén őseinket elpusztítani, elűzni életfájuk közeléből, azaz a földjükről. Mindez 7-8000 éve történt, Erdélyben, de ha visszatekintünk múltunkra, azóta is ez ismétlődik történelmünkben.
A korong jobb alsó negyedéből azonban ősanyánk bíztatóan visszaint és megáld bennünket. Még két apró reménysugár: Megjelent a Bakay Kornél által szerkesztett és 5. osztályosok számára készült történelemkönyv, amelynek 43. oldalát korongunk díszíti. (Kiadta a László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, Budapest 2004.)
A kiadványnak hatalmas érdemei vannak, de nem hallgathatjuk el, hogy a benne lévő rovás ábécé nem hagyománykövető, hibás és csúnya. Ugyan-csak helytelen, hogy a tankönyv az eredetitől eltérően, megváltoztatva mutatja be a Nikolsburgi ábécét, amelyet 1933-ban találtak meg Bartholomeus Angelicus De proprietate rerum című 1483-as kiadású könyvében.
A másik reménysugár, hogy Gondos Bélától 2004 augusztusában egy diafilm kockát kaptam, amelyet ő Alsó-Tatárlakán fényképezett és a három táb-lácskáról készült emlékmű képe látható rajta. Így talán a máig megtalált legelső, összefüggő gondolatokat tartalmazó írásemlékünk nem merül feledésbe.
Torma Zsófiáról kerestünk képet a világhálón, amikor rátaláltunk Marco Merlini olasz tudós tanulmányára amelynek címe: Milady Tartaria and the riddle of dating Tartaria tablets. Merlini 2003. októberében utazott Erdélybe, ahol egy román kutatóval újravizsgálta a leleteket. Ennek a vizsgálatnak részeként a Román Tudományos Akadémia Antropológiai Kutatási Központja megállapította, hogy a csontok egy idős nőé voltak.
Ezen túlmenően olyan betegségeket tulajdonítottak a 7-8000 évvel ezelőtt élt hölgynek, amely ettől az intézménytől nem meglepő, ha őslakos erdélyi elődeinket tanulmányozzák. A betegségek közlésével, ezzel a felháborító rágalommal nem szennyezem be az eddig leírtakat.
Merlini véleménye szerint a C14-es vizsgálatok eredményét megkérdőjelezi, hogy Vlassza a megtalálás után újból kiégette a táblácskákat, de nem rögzítette, hogy meddig és milyen hőfokon.
A legérdekesebb, hogy az olasz kutató említi néhány tudós véleményét, amely szerint Vlassza a kolozsvári múzeum régészeként, hozzájutva az alagsorban tárolt Torma Zsófia gyűjteményhez, ezek közül vette ki, és ő maga helyezte a sírgödörbe a tatárlakai leletegyüttest…