 |
TUDÓ EMBEREK ISKOLÁJA klub: vezeti: TÓTH tibor
időpont: 2010-09-07 18:00
helyszín:
Két Hollós Könyvesbolt, Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a., telefon: 299-0032
|
|
 |
V. évfolyam / 2 szám
Az IDŐ filozófiai értelmezése
MURGULY GYÖRGY írása
Az időnek különleges, kitüntetett szerep jutott az ember életében, de a mivolta, a mibenléte máig rejtély maradt. Hogy ez miért van így, annak számos oka lehet, de az tény, hogy a létezésünk feltételét és lehetőségét jelentő térről és időről talán a leghiányosabbak az ismereteink. De hogyan is lehetne másként, ha egyszer a fizika és a filozófia az idő fogalmának definiálásával mindmáig adós. Ennek nagy valószínűséggel a már 100 éve tartó Einstein-hegemónia és az einsteini téridő misztikumára épült eddigi, tudományosnak hitt világképünk az egyik sajnálatos oka. Vagyis azok a józan észnek ellentmondó állítások, melyek szerint minél gyorsabban haladunk a térben, számunkra annál lassabban múlik az idő (idődilatáció), miközben nemcsak űrhajónk rövidül meg menetirányban, de a közben megtett térbeli távolság is (kontrakció).
Annak bizonyítására, hogy ez a képtelenségnek tűnő einsteini téridő tudományosan megalapozatlan, ami miatt az a valóságra nézve csak hibás lehet, egy idézet következik dr. Novobátzky Károly, Kossuth-díjas fizikusunk tollából, aki úgy érvel Einstein mellett, mintha azt ellene tenné (feltehetően nem szándékosan, merthogy a követői közé tartozott). Amit ír, az önmagáért beszél: „Nagyon jellemző, hogy Einstein meg sem kísérel fogalmi definíciót adni a térről és az időről. A kettőnek csakis mérhető elemeiről beszél: egyfelől a koordinátákról mint távolságokról, másfelől az időpontokról és időtartamokról. A filozófus ezt talán hiánynak minősíti, de a fizikus feltétlenül helyesli. Planck szerint valamely fizikai mennyiség mérési módjának megadása teljesen pótolja a fogalmi definíciót (ti. a fizikus szempontjából).” (Albert Einstein: A relativitás elmélete, Kossuth Könyvkiadó, 1993, Jegyzetek: 115. oldal, 6. pont.)
Túl azon, hogy a tér és az idő nem fizikai mennyiség, hogyan alkothatta meg Albert Einstein a téridő összetett fogalmát, ha azt megelőzően a térről és az időről meg sem próbált fogalmi definíciót adni? Erre a kérdésre, a fenti idézet állítását igazolandó, senki nem adhatta volna meg jobban a választ, mint éppen maga A. Einstein, azzal, hogy száműzte az étert a fizikából, azazhogy a térből; és hogy mozgássebességtől függően múló időről és változó térről beszélt (mint részben már említettem). Nem véletlen tehát, hogy az einsteini téridő egy felfoghatatlan torzó, ami az elmélet misztikusai szerint azáltal, hogy mozgássebességtől függően változó, nemcsak görbülni, de akár felcsavarodni is képes… Mindez értelemmel már követhetetlen.
Mielőtt a lényegre térnénk, egy minden kétségen felül álló, naponta megtapasztalt természettörvényt kell kimondanunk: Azt tudniillik, hogy a tér és az idő együtt a létezésünk, a mozgásunk és változásunk feltétele és lehetősége. Hogy egyszerre vagyunk benne mindkettőben, függetlenül attól, hogy mozgunk-e vagy sem; és hogy a térben csak úgy tudunk elmozdulni, ha egyben időben is elmozdulunk. A tér és az idő tehát a végesek vonatkozásában egymástól elválaszthatatlan.
Hasonlóképpen van ez a Világűrre vonatkozóan is: Ha behunyjuk a szemünket, és gondolatban kisöprünk mindent a végtelen űrből, az energiától az anyagmorzsákon át a galaxisokig, akkor ott marad egy mindentől elvonatkoztatott, végtelen kiterjedésű „üresség”, amit gondolatban sem tudunk eltüntetni. Ez a mindentől elvonatkoztatott „üresség” ugyanis eleve adott, melynek a „fizikai kiterjedése” a térbeliséget, a létezése folytonossága pedig az időbeliséget tükrözi vissza, azaz a valóság tér- és időbeli másságának kettős létminőségű (dimenziójú), végtelen kiterjedését. A végtelen űr tehát nem azért végtelen, mert öröktől fogva van, és nem azért van öröktől fogva, mert végtelen: hanem azért örök és végtelen, mert mint „üresség”, mint tér és időbeli kiterjedés, eleve adott. Nem kellett létrejönnie ahhoz, hogy legyen. És mert nincs kezdet, így a kezdetben determinált vég sincs. Márpedig aminek sem kezdete, sem vége nincsen, az csak végtelen és egyben örök lehet. Ugyanazért végtelen tehát, amiért örök. Az eleve adottság tudniillik egy olyan logikai megszorítás, egy olyan sarktétel, ami az űrre, mint ürességre, a „semmi állapotára” vonatkozóan a végtelen térbeli kiterjedést ugyanúgy feltételezi, mint az örökkévalóságot.
A tér és az idő „közegszerű” végtelensége ennélfogva az eleve adott űrrel mint „ürességgel” egyidős, és nem a „Nagy Bumm”-nak nevezett világkeletkezés óta létező, mint ahogy azt ma a kozmológia állítja. Az eleve adottság objektív kényszeréből ugyanis az következik, hogy ennek a mindentől elvonatkoztatott, végtelen kiterjedésű „ürességnek” nincs más lehetősége, mint létezni. Márpedig ha létezik, azt csak időben teheti. És mert közben mozdulatlan, az időnek nem feltétele a mozgás. Vagyis az idő nem a létezés minőségéhez, hanem csupán a létezés tényéhez kötött. Így, merthogy az eleve adott, mindentől elvonatkoztatott, végtelen kiterjedésű üresség által csak a létezés van, és a nemlétezést még csak elképzelni sem lehet: a semmi is valami. Ez nemcsak az „üresség” kiterjedésére, de a létezése folytonosságára is igaz: azaz a térre is és az időre is tehát.
Miután nincs olyan valami (bármi), ami megakadályozhatná az eleve adott, mindentől elvonatkoztatott, végtelen kiterjedésű „üresség” létezését – mert ha lenne, akkor az létezne, és ennélfogva az idő ahhoz tartozna –, így az „üresség” az, ami által a létezés eleve adott. Vagyis az idő is azért van, mert csak a létezés van: hiszen az eleve adott „üresség mint semmi”, végső fokon a létezésénél fogva valami. Ehhez a valamiként létező „ürességhez” „olyanféleképpen” tartozik az idő, mint napsütéshez az árnyék. Ha süt a Nap, akkor van árnyék, ha nem süt, akkor nincs. De mert az üresség által a létezés, mint napsütés (hogy az iménti hasonlatnál maradjunk) eleve adott, így eleve adott a hozzá tartozó árnyék, azazhogy az idő is. Ez a valamiként létező, kettős létminőségű „üresség” ezért a benne megnyilvánuló végesek számára tér is, meg idő is egyben. És mert végtelenként ez a kettősség anyagtalan és örök, így annak egyik megnyilvánulási formája sem változhat, merthogy mihez képest? Ahhoz ugyanis irányra lenne szükség, amit csak a kezdet és a vég viszonylata jelenthetne. De mert a végtelennek sem kezdete, sem vége nincsen, így nemcsak arról van szó, hogy sem a tér, sem az idő nem változhat, de éppen ebből következően arról is, hogy egyik sem múlhat. Mert hogyan múlhatna az, ami nem változik? Azaz: hogyan múlhatna az, ami végtelen? Márpedig ha a tér végtelen, akkor a létezése által meghatározott idő sem lehet más, lévén, hogy a végtelen térbeli kiterjedés örökkévalóságot feltételez. Egy más minőségű végtelent, aminek, minden látszat ellenére, éppen a kezdet hiánya okán, önmagában nem lehet iránya: amiből következően tehát múlni sem múlhat. Az idő múlása így ugyanolyan képtelenség, mintha azt a térről állítanánk, miközben benne haladunk.
Az idő ezért, mint ahogy a tér is, egyféle „közegszerű ürességként” létezik, ami azt jelenti, hogy azok mintegy „körbevesznek” bennünket (ha más-más módon is), és hogy megnyilvánulni, mozogni és változni is csak bennük lehet. Benne a térben és benne az időben, ahol mindig csak a mozgásnak és változásnak lehet valamihez képest iránya, de magának a térnek és az időnek nem. Mindebből nyilvánvalóan következik, hogy a térhez hasonlóan, az idő sem múlhat. Az idő múlása látszat csupán, mint ahogy a száguldó autónk mellett „elsuhanó fák mozgása”. Nem az idő múlik, hanem mi változunk és ezáltal haladunk az időben, a kezdet és a vég, azazhogy a születés és elmúlás között, ez utóbbi irányába tartva, mint ahogy minden más véges létező, akár élő, akár élettelen. Ez a vég irányába történő, visszafordíthatatlan (irreverzibilis) változás az, ami az idő múlásának látszatát kelti. A múló idő így nem a tőlünk függetlenül létező objektív valóság, hanem az általunk visszatükrözött (és az értelmezésünkkel egyben el is torzított), szubjektív valóság része.
Az idő múlását mozgáshoz és változáshoz kötjük, mert csak általa érzékelhetjük. De mert az idő múlása és annak érzékelése csak látszat, a mozgás és változás pedig valóság, amihez viszont idő kell: így ha nem is múlik az idő, kétségtelenül van. (Ezt azért kellett logikailag levezetni és kimondani, mert vannak gondolkodók, akik az idő létezését tagadják. Az tehát, hogy az idő nem múlik, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Ha pl. sétálunk, az ehhez rendelkezésünkre álló véges teret mint utat a lépteink hosszával, a közben felhasznált időt pedig e léptek ritmikus kopogásával mérjük fel. Egyszerre mérjük fel tehát a teret és az időt, bizonyítandó, hogy a valóságnak kettős kiterjedése van. Térszerű és időszerű. Vagy míg egy léckerítés a teret tagolja, addig a harangszó bim-bamjainak ritmusa az időt.)
Az a természettörvény, hogy nem az idő múlik, hanem folyamatosan változva mi haladunk az időben, a születésünktől az elmúlásunkig, lehetőségünkként azt feltételezi (minden meghatározottságunk ellenére), hogy ennek a haladásnak a mértéke rajtunk is múlik. Rohanó világunkban erről szól az egészséges életmód, mellyel tehát nem a fölöttünk látszólag múló időt lassíthatjuk le, hanem a vég irányába ható, felgyorsult belső változásainkat, mint időben értelmezett haladási tempót.
A másik érdekesség a science-fiction világát is érinti. Mert ha az idő nem múlhat, akkor abban nemcsak azért nem tudunk visszamenni, mert a már lezajlott változásokat nem lehet meg nem történtté tenni – azok ugyanis egymásból fakadó és egymásra épülő, visszafordíthatatlan felhalmozások –, hanem mert a múlt, a jelen és a jövő így nem az idő kategóriái, hanem változásaink és történéseink (időben értelmezett) fázisállapotai: a már megtörtént, az éppen zajló, és a várható események velünk összefüggő történései.
Az, hogy a térnek és az időnek, mint felemás, „közegszerű” létezőknek, kiterjedésük van, és hogy bennük egy adott pont helye valamihez képest mérőszámokkal meghatározható, azaz, hogy bennük mérni lehet, még nem jelenti azt, hogy azok maguk is mérhetők. Így mozgás és változás közben nem a teret és az időt mérjük – hiszen azok a végtelen mint abszolút okán mérhetetlenek –, hanem a térben és az időben mérve távolságokat (ún. tér- és időintervallumokat) határozunk meg, melyeket hozzájuk illeszkedő mértékegységekkel fejezünk ki. A végesek, azazhogy a véges jelenségek és történések térben és időben értelmezett kiterjedéseit mérjük tehát: nem a teret és az időt.
Végezetül, tekintettel arra, hogy a végtelen egybemossa az olyan ismeretelméleti fogalompárokat, mint a tartalom és a forma, a törvényszerű és a véletlen, a rész és az egész stb.: így az eleve adott, mindentől elvonatkoztatott, végtelen kiterjedésű üresség a tartalom és a forma is egyben, vagyis a tér az energia is. Ez az eleve adott, egybemosott kettősség és annak emiatti, szükségszerű instabilitása mindennek az oka… Ebből viszont az következik, hogy a Mindenség sorsa „megpecsételődött”, azaz: nincs más lehetősége, mint létezni.
Amíg tehát az eleve adott, mindentől elvonatkoztatott, végtelen kiterjedésű „üresség”, mint tér (mint űréter), energia is egyben, és ezáltal a gyakorlati valóságban szétválaszthatatlan kettősségként fizikai létező, addig az idő sem nem kettősség, sem nem fizikai. Ennélfogva az valóságosan is a „semmi közege”-ként az, ami.
Következésképp: az idő a valóság eleve adott, mindentől független, „közegszerű”, nem-fizikai „kiterjedéseként” maga a semmi; amelyben a létezés, a mozgás és változás folyamatának visszafordíthatatlan, egymásutániságot kifejező egyirányú folytonossága az, ami az idő múlásának látszatát kelti. Az idő tehát nem múlhat, mert az maga a semmi, azazhogy semmiként az, ami.
|
|
|
|
 |
